Egyszer mindenképpen volt, de igazság szerint többször is megtörténhetett. Veled is, velem is, a szomszédoddal is, és talán még azzal a kávébab szemű fiúval is, aki mindig olvas a reggeli buszon. Hogy hol volt, hol nem volt, nem lehet pontosan meghatározni. Valahol, a Föld nevet viselő golyón, egy eldugott földpamacson, Pepita-szigetén éltek a bögremanók. Különös lények voltak ezek a bögremanók. Fejüket gőzsapka fedte: az egészen pici manók sapkája kakaógőzből volt, a foltnál nagyobbaknak teagőzös vagy tejgőzös fejfedőjük volt, és azok a manók, akiknek már kis pokrócuk volt, kávégőzzel védték a kobakjukat. A születésnapjuk reggelén a gőzsapkából pezsgősityka lett, amíg le nem ment a nap, addig érezhették, hallhatták az őket ünnepelő pezsgést. Hasuk leginkább egy bögréhez volt hasonlítható: a manóétekkel jól teletömött bögrepocak az örömük egy alapanyaga. A gőzsapkák alul hegyes manófülek kandikáltak ki, amelyeknek köszönhetően hallották, amikor egy kismadár kikelt a tojásból, amikor a sziget másik felén valamelyik manó tüsszentett, de ha nagyon figyelmesek voltak, akkor még azt is, ahogy a fű nő.