Mesék minden második munkahét végére.
Az első években alakul ki mindenkiben: családtól és tágabb környezettől függően vannak gyerekek, akiknél sokáig egy apró huppanás érzését adja csak, mint amikor az autópályán hirtelen nagy szintkülönbség miatt kicsit közelebb érzed a gyomrod a torkodhoz.
Nehéz léptekkel közlekedik, sután, ráérősen.
Ahogy elbattyog helyek, események melletted, rárakódik ezeregy dolog: mellkasából kilóg egy homokozólapát, aminek a markolatán egy szomorúfűz megkorhadt ága, vállán lényegtelennek tűnő, de fordulópontokat jelentő napok ruhái.
Előfordulási helye változatos: tarkó környékén jelenik meg legtöbbször, de többen emlegetik, hogy ugyanaz az érzés költözik be a mellkasukra vagy gyomortájékra.
Egy bizonyos fáradtsági küszöb után jelenik meg. Nem lehet tudni, hogy alszol-e már, vagy csak túl sokáig nem pislogtál.
Száznegyven centi, a gerince mentén gyöngyök futnak fel, mintha egy csigalépcső húzódna végig a hátán, csillogó pikkelyekből.
Éjfél után pár perccel került ágyba. Lefeküdhetett volna korábban is, de nem akarta, hogy reggel rendetlen lakás, mosatlan edények, komódon várakozó számlák várják, ezért megcsinált mindent.
Éppen szállt fel a hajnali köd, mire a frissen alakult diplomata csapat elérte Brünn határát.
„Csodálatos, eljött ez a nap is, megbolondultam”
Évek teltek el azóta, hogy Igor, az olasz farkas nyugalomban és szeretetben élt Gubbio városában.
Vörös fürtjeit összefogta, és leült a járda szélére. Bámulta az andalgó párokat: egymást támogatva, saját lábaikban botladozva jöttek ki a kocsmából, de még most is bájosan mosolyogtak a másikra.
A társkereső alkalmazások már rég nem hoztak újdonságot, a fejlesztők feladták.
Egyszer mindenképpen volt, de igazság szerint többször is megtörténhetett. Veled is, velem is, a szomszédoddal is, és talán még azzal a kávébab szemű fiúval is, aki mindig olvas a reggeli buszon.
