Vörös fürtjeit összefogta, és leült a járda szélére. Bámulta az andalgó párokat: egymást támogatva, saját lábaikban botladozva jöttek ki a kocsmából, de még most is bájosan mosolyogtak a másikra.
Hetek óta kerülte a munkahelyét: elege volt a törtető emberekből, a pártkatonákból, a növényként túlélő mosolygépekből.
Legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy figyelte az őszinteség kavicsait. Időbe telt, amíg rájött, hogy nem szakkönyvekben, idézetes összeállításokban vagy prédikátorok szemében találhat rá.
Időbe telt, amíg elengedte a mindig panaszkodót, a mindent tökéletesen tudót, a tévedhetetlen kisisteneket.
Figyelni kezdte a mindenki által ünnepelt, évek óta játszott színházi előadást. A színészek mind úgy csodálkoztak rá a helyzetekre, mintha először élnék meg, de a félhomályban feladatra váró zenészek unott arccal hallgatták a közönség által zseniális viccnek hitt poént.
Látogatta az olyan irodalmi esteket, amelyeken életükben számba se vett szerzőket dicsőítettek. Gondosan utánanézett az író kedvenc italának, szégyenérzet nélkül sörözött a sok, gyorsan lefőtt eszpresszót szürcsölő irodalmár között.
Keresett, de túl sok mindent talált, hárított, de túl közelről lökte el a veszélyt. Csak ült a járdaszegélyen, orrában a csatorna bűzével, fejében visszhangzott a reggeli villamos kattogása.
Akármilyen jóindulattal próbált magára tekinteni, be kellett vallania: a legszebb dolog, ami aznap kijött a száján, az a hányás volt.